My solo exhibition was installed at the Raiffeisen Gallery Budapest,
from 17.01.2011. to 13.03.2011.
Poster on the street of Budapest
Lightfishing poster
Raiffeisen Gallery
H-1054 Budapest, Akadémia u. 6.
Opened by István Hajdu art critic, chief editor of Balkon.
Here is the text of the leporello, was printed for the exhibition by Sándor Hornyik arthistorian:
Everyday Cosmology
Spinning is a rather everyday phenomenon in “life, the universe, and everything”. And continuing on the road marked out by Douglas Adams we can state that fish are not only a source of nourishment and a cultural symbol, but also a fine arts medium. In this dimension, images of fish are no longer sufficient; we need the fish themselves, too. The scene of action for Gyula Július is Krapanj in Dalmatia, although the title of the project and photo series is Spinning Fish. A fish threaded onto a fishing line is spinning in front of the lens of a camera lit with ultraviolet and light and flash. The mood of the photographs is simultaneously both eerie and absurd at the same time, which springs from the concatenations of movement, light effect, precise image recording and motif. A sub example of ‘fish-spinning’ is the ‘light-fishing-trap’, when it is not fish that spin on the fishing line, but some other unidentifiable object that fluoresces in ultraviolet light. The emerging image whirls us into cosmological waters. As if the artist has turned two black holes against each other, their extra-galactic material-rays intertwining vertically onto the accretion disc.
As for cosmology, which is not in the least alien to an artist who has previously conducted ‘experiments’ in physics and chemistry, we have to move onto another group of motifs, represented by many and in numerous different ways: spheres, which Július ‘orchestrates’ after Steina Vasulka by liberating giant bubbles. The optical effect is seemingly familiar, but the large size of the ‘globes’ and the glorious maritime perspective prevents the scene from becoming entangled in the realm of children’s toys. A whole series of alternative universes, wormholes, unidentified flying objects, ball lightening, scientific and fantastic phenomena opens up through the bubbles, while of course we see mirrors, rather vague and faint spherical mirrors.
The Paincake series leads to another alternative universe, the Dada, more specifically an emblematic piece, where the surface of the flying pancake-moon carries the script “LIFE IS LIFE”, which conjures up not only the domain of Cabaret Voltaire, but also the early ‘low-tech’ sci-fi world, Jules Verne and George Méliès. Similar associations swirl around the grandiose equipment of The Oscillator, familiar from the Videospace Low-Tech exhibition, which is enclosed, like the cover of a piano, by an earlier ‘electric’ panel painting by Július. The Oscillator, with its emphatically bodged design, is a kind of media-archaeological realia that produces an electronic image with mechanical tools. The lawn-trimmer line spun in ultraviolet light generates images that resemble the standing waves of the oscilloscope. These are like the electromagnetic waves on an LCD-screen, but are only mechanics and electronics playing tricks with the human eye and the expectation-horizon of digital culture.
Waves, and somewhat more familiar waves, can be seen also in the pictures of the Wavebook series, but the story is again less everyday than apparent at first glance. The waves of the sea ruffle sand onto a chrome sheet that reflects the blue of the sky, and the waves of the salty water also leave visual traces in the shot. The sandwaves can metaphorically visualise the classical paradox of quantum mechanics, according to which material simultaneously shows wave-like and corpuscular qualities. From a fine arts perspective, however, we see a complex interference of media: chrome, sand, water, air and light that resonate as the documentation of actions revealed simultaneously in front of the lens of the camera. In the context of the pictures of the Lightfish series, beyond the deep sea flora and fauna and the astral fog, the mysteries of digital image-making come to mind once more, while the starting point is an ‘analogue’ chrome sheet—which on this occasion the artist has bent rather than spun—and the strong light reflections from the sun evoked on the paper and in front of the camera lens.
Finally, as the closure of this cosmic scenery is filtered through media art we can also state that Július’ pictures teach us more or less the same thing as Douglas Adams’ dolphins: the world is not necessarily as we usually see it through our accustomed lenses and filters. The intergalactic creatures, seemingly dolphins, appearing in the series of cult novels: The Hitchhikers’ Guide to the Galaxy, can thus offer an excellent motto, even for a series of experiments in fine art, whose humour and shift in perspective is alien to neither modern science nor to Kittlerian media-archaeology: “So long, and thanks for all the fish!”
Sándor Hornyik
Here is the whole Hungarian text:
Hétköznapi kozmológia
Július Gyula fotói és videói
A pörgés meglehetősen alapvető jelensége az életnek, a világmindenségnek, meg mindennek, úgy általában. A Douglas Adams által kijelölt úton tovább haladva az is megfogalmazható, hogy a hal nemcsak táplálékforrás, illetve kulturális szimbólum, hanem képzőművészeti médium is. Ehhez a dimenzióhoz azonban már nem elég a hal képe, kell hozzá maga a hal is. Vagyis nem árt, ha a képzőművész egyúttal horgász is, mert az akció akkor lehet csak autentikus, ha az illető művész maga fogja a halat, és nem eszi meg ott hamarjában a tengerparti parázson, hanem kicsit még meg is pörgeti. Július Gyula akciójának helyszíne amúgy a dalmáciai Krapanj, a projekt és a fotósorozat címe pedig Spinning Fish.
Nem egy szimpla vissza a természethez (plein air) gesztusról, és nem is az élet és a művészet újraegyesítéséről (avant-garde) van azonban szó. Ez a pörgés ugyanis valójában pörgetés, a damilra fűzött és megforgatott hal pedig egy fényképezőgép lencséje elé kerül, ultraviola fénnyel és vakuval megvilágítva. A fotók hangulata egyszerre kísérteties és abszurd a mozgás, a fényeffektek, a precíz képrögzítés és a motívumok összjátékából adódóan. A „halpörgetés” egyik alesete a „fényvarsa”, amikor nem halak pörögnek a damilon, hanem valami más, ami nem beazonosítható, de ultraviola fényben fluoreszkál, így valószínűleg valamilyen „súlyos”, zöldre, vagy sárgára stb. színezett, hétköznapi, műanyag tárgyról lehet szó. A létrejövő kép viszont – immáron az egyszerre reális és szürreális hal nélkül – kozmológiai vizekre repít. Mintha két fekete lyukat fordított volna egymással szembe az alkotó, melyek anyagsugarai (extragalaktikus áramlásai) egymásba fonódnak az akkréciós korongra merőlegesen. A fekete lyukak ugyanis nemcsak végtelenül nagy tömegű, csillagászati objektumok, amelyek még pörögnek is a tengelyük körül a spirális galaxisokhoz hasonlóan, de a közhiedelemmel ellentétben nem is nyelnek el mindent. A beszippantott anyag egy részét visszasugározzák az Univerzumba, de ezt csak a legújabb, szuperérzékeny távcsövekkel lehetett vizualizálni.
Ha már a kozmológiánál, és annak mindennapi tapasztalatokra átfordított verzióinál tartunk, amely egyáltalán nem idegen a korábban fizikai és kémiai „kísérleteket” folytató művésztől, akkor említést kell tennünk egy másik, sokak által sokféleképen megjelenített motívumcsoportról, a szférákról is, melyet Július akcionista-fotográfusi tevékenységében óriási szappanbuborékok „zenésítenek” meg, Steina Vasulka után szabadon. Az optikai hatás látszólag közismert, de a „gömbök” nagy mérete és a fenséges (és néha egészen kihalt) tengerparti perspektíva nem engedi, hogy a nézőpont a gyermekjátékok világában rögzüljön. Alternatív világegyetemek, féreglyukak, azonosítatlan repülő tárgyak, gömbvillámok, tudományos és fantasztikus jelenségek egész sora nyílik meg a buborékokon keresztül. Miközben persze tükröket, egészen halvány, egészen gyenge, szférikus tükröket látunk, melyek amúgy a görbült teret is felidézhetik az ilyesmikre fogékony szemlélőben.
Egy másik alternatív világegyetemhez, a dadához vezet a Paincake-sorozat, és annak egyik emblematikus darabja, ahol a repülő palacsinta-hold felszínén a „LIFE IS LIFE” felirat olvasható, mely nemcsak a Cabaret Voltaire, de a korai, low-tech sci-fi világát is megidézi Jules Vernével és George Mélièsszel. A felvételek azonban nem pusztán kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak. A tengerparti homokban hosszú árnyékot vet a fém tésztaszaggatóformákból kirakott „LIFE”, „DEATH” és „PAIN” felirat. A szavak ebben a környezetben és ezen a médiumon keresztül fura, nyugtalanító iróniát keltenek, amely nem mentes az egzisztencialista felhangoktól. Hasonló asszociációk lengik körül az Oszcillátor nagyszabású – a Videospace Low-Tech kiállításáról ismerős – berendezését is, amelyet Július egyik régebbi, „elektromos” táblaképe zár le, mint zongorát a teteje. Az Oszcillátor a maga hangsúlyosan barkácsolt dizájnjával – egyfajta médiaarcheológiai szemléltetőeszközként – elektronikus képet állít elő mechanikus eszközökkel. Az ultraviola fényben megpörgetett fűnyíró-damilok ugyanis az oszcilloszkóp állóhullámaira emlékeztető képeket generálnak. Olyan, mintha egy adott frekvenciájú váltóáramot vagy egy elektromágneses hullámot látnánk az LCD-képernyőn, pedig csak a mechanika és az elektronika űz tréfát az emberi szemmel és a digitális kultúra nézőjének elváráshorizontjával. Hullámok láthatók – mégpedig egy fokkal ismerősebb hullámok – a Wavebook sorozat képein is, de a történet itt sem olyan hétköznapi, mint azt elsőre hihetnénk. Ideális esetben ugyanis a tengerbe helyezett krómlapra a hullámzás homokot fodroz fel, miközben a krómlap be nem fedett felülete visszaveri az ég kékjét, és a felvételen még a sós víz hullámai is felismerhető vizuális nyomot hagynak. A homok hullámai amúgy kiválóan alkalmasak a kvantummechanika klasszikus paradoxonának megjelenítésére is, mely szerint az anyag egyszerre mutat hullámszerű és korpuszkuláris (diszkrét részecske) tulajdonságokat. Ha viszont a képzőművészet felől nézzük, akkor a médiumok bonyolult interferenciáját látjuk: króm, homok, víz, levegő és fény rezonál a fényképezőgép objektívje előtt egy időben kibomló akció dokumentumaként.
A Lightfish sorozat képein meg mintha különleges, vibráló mélytengeri élőlények jelennének meg, de a felvételek kapcsán ismét eszünkbe juthatnak a csillagködök és az elektronikus interferenciaábrák, valamint a digitális képalkotás rejtelmei is, miközben a kiindulópont ismét egy „analóg” krómlemez, melyet a művész ezúttal nem pörget, hanem hajlítgat, és a nap erős fényreflexei rajzolódnak ki a papíron, illetve a fényképezőgép objektívje előtt.
Végezetül, a médium-művészeten átszűrt kozmikus látkép lezárásaként azt is leszögezhetjük, hogy Július képei nagyjából ugyanazt tanítják nekünk, mint Douglas Adams delfinjei: a világ nem feltétlenül olyan, amilyennek általában látjuk megszokott lencséinken és szűrőinken át. A kultikus regénysorozat (Galaxis útikalauz stopposoknak) delfinnek látszó, intergalaktikus lényei, akik nem háborúkkal és gyilkolással, hanem megfigyeléssel és játékkal töltötték a rendelkezésükre álló időt a Földön, így akár még egy képzőművészeti kísérlet-sorozathoz is kiváló mottót adhatnak, melynek humora és perspektíva-váltása a modern természettudományoktól és a kittleri médiaarcheológiától sem idegen:
– Viszlát, és kösz a halakat!
Hornyik Sándor
Július Gyula's Blog 
You must be logged in to post a comment.